 A nap már felkelőben van, mikor útra kelek a megbeszélt találkozóhely felé. Az utak csendesek, a lassan kivilágosodó égbolt alatt még pislákolnak a narancssárgás fényű lámpák. A hajnali dér megcsípte a fákat, bokrokat, s az arcomat, ujjaimat sem kíméli. A hideg átjárja szinte minden porcikámat, de ez amolyan kellemesen csípős, frissítő hideg, amitől a nagyvárosi ember is úgy érezheti, mégsem szakadt olyan messze az anyatermészettől. Élvezem ezeket a derűs, nyugodt reggeli perceket, s addig fel sem szállok a befűtött buszunkra, míg mindenki el nem foglalta helyét.
A busz halk, monoton zúgásától, andalító ringatózásától máskor szinte percek alatt álomba merülök, ám ez alkalommal, ha szemem le is csukom, füleim kíváncsian hallgatják idegenvezetőnk kifogyhatatlan történeteit. Saját bevallása szerint, ha meglát három követ az út szélén, másfél órás előadást tart róluk, így a Mohácsig tartó többórás utunk sem telik unalmasan. Mohácsi csatangolás
Már elütötték a delet a mohácsi templomok, mikor leparkolunk a régi Csele Hotel előtt. A nemrég még ütött-kopott, kihasználatlan épület ma már modern köntösben pompázik, hiszen hamarosan Nepomuki Szent János Hotel néven, európai színvonalú szolgáltatásokkal várja majd a zarándokokat és a turistákat. Szomszédságában, a Duna partján egy igazi halászcsárda, a Révkapu „kacsint ránk" hívogatóan. Esendők és egyben éhesek lévén egy percen belül a vendéglő fűtött, Dunára néző teraszán találjuk magunkat. Hogy gyomrunkat megfelelően előkészítsük a folyó adta finomságokhoz, legurítunk egy kupica borostyán színben tündöklő ágyas pálinkát, majd jöhet egy tál forró halászlé. A gőzölgő, tűzvörös lé, mint egy lávafolyam, úgy teríti el tányéromat, csak egy-két apró sziklaszirt, a halak fehér húsa magaslik ki belőle néhol. Íze sem  hazudtolja meg küllemét: határozott, kellően fűszeres, mintha csak édesanyám főzte volna. A halászlé jellegzetes aromáját egy pohár borral búcsúztatjuk, majd jöhet a kívül ropogós, belül omlós csukafilé, hogy végül teli hassal, mosolygósan indulhassunk tovább utunkon. A Szabadság utcán kényelmes tempóban bandukolunk a Csatatéri Emléktemplom irányába. Csendes, kisvárosi csütörtök délután van, csak néhány iskolás lézeng errefelé, rövid kikapcsolódást keresve a fárasztó dolgozatírások után. A kétszintes épületek gyönyörűen karbantartott homlokzati a régi kereskedőházak hangulatát idézik, bár ablakaik mögött ma már modern üzletek lámpái pislákolnak álmosan. Mire az Emléktemplomhoz érünk a téli nap már egész alacsonyan jár, fennkölt megvilágítást kölcsönözve ezzel az egyházi épületnek.
|
