Hortobágy

Jó mulatság, férfimunka
Füst gomolyog a bogrács alól a Hortobágyi Csárda csendes udvarán. Közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem vajon mi is készül benne. Halászlé nem lehet, azt rögtön kizárom, a gulyásleves is túl kézenfekvő lenne, úgyhogy egy jófajta pörköltre teszem a voksom. Tévedek, egyik sem, de igazából azt sem tudom megmondani, pontosan mi fő a bográcsban. Olyan krumplistészta szerű, de egyben áll, mint egy nagy gombóc. Slambuc, - szól valaki mögülem - megkóstolja? Egyszer még megforgatom és kész is! - s azzal az idős csikós lekapja a tűzről a bográcsot, s úgy dobálja, forgatja egyik oldaláról a másikra a több kilónyi masszát, mint ahogyan én a palacsintát se tudom. Harminckétszer kell megforgatni, ez volt az utolsó. Kicsit még pirulnia kell, - szabadkozik a csikós - de azért már kóstolható. Isteni finom, sós, néhol ropogós, néhol omlós, kissé csípős. Olyan mintha a túrós tésztát ötvözték volna a paprikás krumplival és a külsejét jól megpirították volna. Igazi házi főzésű pálinkával búcsúzom a slambuctól és egyben a pásztorélet mesterszakácsától, hiszen várnak a Mátai ménes keménymarkú legényei.

Itt is dúl a drosztháború? - kérdem kocsisunkat a csárda mellett sorakozó lovas kocsikra pillantva. Nem, - nevet - mi nyugodt emberek vagyunk, nem sietünk sehova! - majd a lovak közé csap. Igazat mond, nem rohanunk, amolyan közepes, kocogós tempóban térünk le az aszfaltútról, közben kartondoboz nyílik, telis-tele hortobágyi bio kolbásszal és paprikával „töltött" szendvicsekkel. Az utolsó falatot már a Pecekúti csikóspihenőnél nyelem le, ahol láthatóan keményen dolgoznak a bő ruhás csikósok.

Mikor észrevesznek minket, közelebb jönnek, üdvözölnek, kezet nyújtanak. Kemény szorítása van szikár tenyerüknek, ahogy kezet fog velük az ember, rögtön tudja, ezek igazi kétkezi parasztemberek. Szűkszavúak, csak állnak szorosan lovaik mellett, mint amikor a kisgyerek az anyja lábai mögött keres menedéket az idegen tekintetek elől. Zavarukban a legfiatalabbat ugratják, majd nyeregbe pattannak, hogy egy kis rögtönzött bemutatót tartsanak. Ez az ő helyük, meglátszik azonnal, biztosabban állnak a lóháton, mint az imént a földön. Nem úgy a közeli szürke gulyát felügyelő gulyás, aki már vagy egy fél órája meg se mozdul. Támaszkodik botjára, némán néz a messzeségbe, csak a nadrágszárát és a kalaptollát fodrozza a szél. Nem unalmas munka ez, itt ácsorogni naphosszat? - kérdi egyikünk, mire a gulyás lassan megrándítja a vállát, s így felel: Annak, aki bírja, annak nem.