Horvátország

Az augusztus utolsó napjait éli, az ebédidőn is régen túl vagyunk már, mégis kellemesen meleg napsugarak csapják meg arcunkat, ahogy Horvátország egyik legszebb kikötőjéhez érve kiszállunk autónkból. A rogoznicai vitorláskikötő önmagában is elég lenne egy remek nyaraláshoz, ám mi mégsem habozunk, rögtön a chartercég irodája felé vesszük az irányt. Pár perc várakozás után, a gyönyörű napsütés ellenére, viharfelhők kezdenek gyülekezni fejünk fölött, foglalásunkkal ugyanis némi probléma akadt. Gondolatban már mindenki a magunkkal hozott gumimatrac keresztelőjére és felszentelésére készül, mikor a horvát ügyintéző szájából elhangzik a bűvös szó: OK!

Csomagjainkat rögvest kis kétkerekű kocsikba pakoljuk és elindulunk a mólón a vi- torlásunk felé. Ahogy a talics- kához hasonló „hordárunkat" toljuk, egyre fokozódik ben- nünk az izgalom. A gumi- kerekek mormogó hangja, már-már olyan kedves szá- munkra, mint a karácsonyi csengőszó. S végre, néhány száz méter gyaloglás után, ahogy a gumikerekek elcsen- desednek, meglátjuk az „aján- dékunkat", a 40 láb hosszú vitorlást.

Vihar és pártünnepély
Amint belaktuk hajónkat, neki is vágunk a végtelennek tűnő tengernek. Messzire ma még nem mehetünk, mivel két útitársunk csak a másnap hajnali órákban érkezik Rogoznicába, így négyfős legénységünknek „csak" egy délutáni kiruccanás jut. Nincs célunk, csak megyünk amerre a szél és a hullámok viszik a hajónkat. Nem is nagyon szólunk egymáshoz, az egész évi nagyvárosi nyüzsgés után mindenki próbálja kiélvezni a csend és a nyugalom minden másodpercét.

A nap lassan megkezdi útját a horizont felé, kapitányunk válla fölött azonban nem emiatt sötétedik az égbolt egyre jobban: lassan, de biztosan úszik fejünk fölé egy tekintélyes viharfelhő. Egy ideig ügyet sem vetünk rá, de ahogy múlnak a percek, a legénység egyre többet pillant hátrafelé. Végül úgy döntünk, hogy a legközelebbi szigeten fekvő Veli Drvenik kikötőjében vészeljük át a vihart.